Ebben az első világháborús katonatemetőben békében nyugszanak magyarok, ruszinok, németek, oroszok és más egyéb nemzetiségű katonák, akik nem a fronton, hanem az itt lévő katonai kórházban hunytak el. Hősiességükre azzal emlékeztünk meg, hogy megkoszorúztuk az egyik magyar katona sírját és utána elénekeltük a Himnuszt. 

A negyedik nap Husztnak romvárát látogattuk meg. Az odavezető út során rengeteg szép tájat, hegyeket és fákat látunk. A várból kitekintve gyönyörű panoráma nyílt a szemünk elé. A vár már évszázadok óta romos állapotban van, ezt Kölcsey Ferenc művéből is megtudhatjuk. A középkorban fontos szerepet töltött be, hiszen a Máramarosi só utakat ellenőrizték az itt állomásozó katonák. Annak ellenére, hogy romos állapotban van szerintem nagyon jó hely és érdemes az arra járónak felmennie a várba.

Este elmentünk Mezővári II. Rákóczi Ferenc Magyar Tannyelvű Középiskolába, ahol az ottani diákok előadással vártak minket: népdalt énekeltek, néptáncot mutattak be és meghallgattunk egy szavallatot is. Az estet közös népdal énekléssel fejeztük be.

A Vereckei-hágó minden magyar ember számára fontos hely, hiszen 895-ben Árpád vezér által vezetett őseink itt jöttek be a Kárpát-medencébe, hogy új hazát találjanak. De nekem még fontosabb hely lett, mert engem ért az a nagy megtiszteltetés, hogy megkoszorúzzam az itt található emlékművet. a koszorúzás után elénekeltük közösen a Magyar Himnuszt és Szózatot. Sajnos a táj szépségét nem élvezhettük sokáig mert eleredt az eső.

Az Árpád-vonal egyik bunkerjában járhattunk, ahol a II. világháború alatt fontos, a történelmünknek meghatározó pillanatai játszódtak le. Az erődítmény rendszert, azért kellett megépíteni, mert miután a számunkra baráti Lengyelországot felosztották a németek és a szovjetek, egy olyan ország lett szomszédos velünk, ami túl ellenséges volt, a Szovjetunió. Magyarország a németek oldalán harcolt a II. világháborúban,  és a kezdeti sikerek ellenére az oroszok elértek Magyarország határához. A védelem szempontjából igen hasznosnak bizonyult, annyira, hogy az oroszok nem is tudtak rajta átjutni, de a románok átállása miatt megkerülhették az erődrendszert.

Munkácsot elhagyva, Szolyva felé vettük az irányt, ahol az iskolánk testvériskolájának diákjaival közösen megemlékeztünk a kommunizmus áldozatairól. A legvégén közösen megkoszorúztuk az emlékművet. Ezek után elindultunk a Kárpátok felé, hogy egy olyan helyen járhassunk, ahol hős magyar katonák védték sikeresen a magyar hazát, ez az Árpád-vonal.

A Harmadik nap visszatértünk Munkácsra, most a várost jártuk be. Jártunk a város fontosabb helyein, mint például a polgármesteri hivatalnál. Ezen kívül betértünk a Munkácsy Mihály nevét viselő művészeti iskolába, ahol megtekinthettük az ottani diákok műveit és egy kicsi kiállítótermet II. Rákóczi Ferencről. Az iskola mellett megkoszorúztuk a II. világháborús emléktáblát.

Mikor a busz megérkezett a Munkácsi vár elé, azt gondoltuk, hogy ez egy nem túl nagy vár, de amikor felértünk a bejáratához akkor már mindenkinek egyértelmű volt, hogy ez egy három részből álló bevehetetlen erődítmény. Valószínűleg Zrínyi Ilona és a többi várvédő is így gondolta annak idején, de a császári haderő kiéheztette a várnépét, ezért meg kellett adniuk magukat, de ez egy másik történet, most térjünk vissza az utazáshoz. Na szóval, a várban megnéztünk egy kiállítást, ami a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcról szólt. A várnak fontos szerepe volt a Rákóczi-szabadságharcban. Megnéztük a turulmadár szobrát, aminek elég izgalmas a története. Amikor a csehek megszállták a Felvidéket minden magyar emléket próbáltak elpusztítani. Az 1938-as I.bécsi döntés után még megvolt a turul, de miután elvesztettük újból a területet, a madár is eltűnt. Pontosabban beolvasztották. De utódja büszkén hirdeti az arra járóknak, hogy a magyar emlékek és a magyar emberek nem tűntek el erről a gyönyörű helyről.

A skanzen után elmentünk Ungvár belvárosába sétálni. Láttuk a város templomait és Petőfi Sándor szobrát, ahol idegenvezetőnk elmesélte nekünk, hogy Petőfi járt a városban, de őt nem ragadta el a a város.  A városközpontján keresztül halad az Ung folyó. Nagyon szép városképet ad a folyó a városnak. Ez után elmentünk egy helyi étterembe, ahol megebédeltünk és utána visszasétáltunk a buszhoz és elindultunk a Zrínyi Ilona által védet várhoz, Munkácsba.

A vár mellett található ez a skanzen, ami nem csak egy két tájházból áll, hanem egy egész falunak felelne meg. A skanzenban a lakóházakon kívül található egy óriási templom, iskola, vízimalom, gazdasági épületek, kovácsműhely és egy kocsma is. Varázslatos helyen található, renget fa található és azt az érzést kelti az ott lévőkben, mintha nem is egy 120 ezres városban lenne, hanem mintha Kárpátalja egyik eldugott helyén, ahol még őrzik a népszokásokat.

Előszó: Ungvár az Ung folyó partján található 120 ezer fős település, amiből körülbelül 8 ezer fő magyar nemzetiségű.  A város nagy múltra tekint vissza, hiszen III. Béla királyunk krónikaírója, Anonymus vagy más néven P mester azt írja a városról:

Álmos fiát, Árpádot nevezte ki az új fejedelemmé. "És mivel Ungváron történt Árpád fejedelemmé választása, hungvári fejedelemnek hivatott, vitéz népe pedig Hungról, az idegenek nyelvén: Hungari, Hungaren, Ungaren nevet kapott, mely mai napig fennmaradt az egész világon."

A második napnak ez volt az első útcélja. Délelőtt 10 órakor érkeztünk meg. Mikor már bent voltunk a várudvarán kaptunk félóra szabadidőt, hogy  körbenézhessünk. Én az időmet a Turulmadár szobornál töltöttem el. Mikor letelt az időnk összegyűltünk a várban található Herkules szobornál és ott az idegen vezetőnk elmondta, mit érdemes tudnunk a vártörténetéről. Ezek után bementünk a várba, ahol megnéztünk egy kiállítást. Itt bemutatták a helybéli és a Kárpátaljai népviseleteket. Miután végignéztük a kiállítást az udvaron megnéztük a vár egykori urának, Bercsényi Miklósnak és feleségének, Csáky Krisztinának mellszobrát. Ezek után sajnos indulnunk kellett.

Palágykomoróc után meglátogattuk a Kisszelmencet, amit a II. világháborút lezáró párizsi "békeszerződés" alapján ketté vágták. Kisszelmenc a Szovjetunió része lett, addig Nagyszelmenc Csehszlovákiához került. 2003-ban a határ mindkét végén felavattak fél-fél székelykaput, amire ez van írva :

"Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő
Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel
Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt
Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja" 

Ha majd egyszer újból egyesül a két magyarlakta falu, akkor a székelykapukat is egyesíteni fogják a helybéliek.

Ezek után Nagydobronyba mentünk, hogy elfoglaljuk a szállást és kipihenhessük az utazás fáradalmait.

Palágykomorócon meglátogattuk a református templomot, amiben díszes, középkori falfreskókat láthattunk Szent László királyunkról. Ezen kívül a templom lelkésze mesélt a hely- és a templom történetéről.

A 10/A-s és a 9/B-s tanulók reggel az iskola előtt gyülekeztek. Indulás előtt a tanárok leellenőrizték, hogy mindenkinek megvan-e az útlevele, nehogy valami baj legyen a határnál. A busz körülbelül 8 órakor érkezett meg és negyedóra múlva elindultunk a hosszú útra. A határátkelőhelyhez délután 2 óra magasságában érkeztünk meg. Ott egyesével ki kellett szállnunk és oda adnunk az útlevelünket a magyar rendőröknek. Ez után az ukrán határőrök is leellenőriztek minket, hogy kik vagyunk és folyik-e ellenünk körözés. Körülbelül 40 percet töltöttünk el itt,de megérte, mert ami ez után jött az felejthetetlen marad számunkra. 

A kápolnásnyéki Vörösmarty Mihály gimnazista tanulói vettek részt, ezen a remek úton, aminek célja Kárpátalja és az ott élő magyarok megismerése volt. Ehhez segítségül, a 10/A osztály  tanulói közül néhányan kiselőadásokat tartottak a résztvevők számára. Az előadásokból megtudhattunk információkat Kárpátalja történelméről, a híresebb városairól, a Vereckei-hágóról és Nagydobronyról. Az előadásokon kívül a tanárok elmondták a fontosabb információkat az úttal kapcsolatban.